Eddig...

Hétfő: reggel kilenckor a lány rázta a kiságyat, hogy tegyem már be,  én meg még örültem is, hogy kialussza a hétvége fáradalmait. Déli 12-kor 38 fokos lázzal ébredt. Háromkor majd ötkor is megpróbáltunk bejutni a gyerekorvoshoz (na nem a miénkhez, mert ő elvileg de. rendelt, gyakorlatilag szabin van a héten), majd feladtuk, mert még a mellékhelyiségben is várakoztak a betegek. 

Kedd: hajnali 5-kor 39 fokos láz, napközben 'csak' 38. Orvoshoz sikeresen bejutottunk (a helyetteshez persze)- figyelgessük, csillapítsuk a hőt. 

Papa és Huba négykor telefonált a suliból, hogy 'szemüveg gond van', sebaj, jöjjenek haza, papa ne nyilatkozzon negatívan, mondtam a telefonba. Szegény gyerek alig mert besomfordálni a lakásba, fejberúgták (!) focival, szemüveg leesett, kettétört. Megnyugtattuk, hogy bár nem általános de azért előfordul ilyen, (nem, velem tényleg sosem...) irány az optika, kiscsaj papával itthon, de mindenképp hívnak, ha még feljebb menne a láza. Az optikában csak kicsit akarták letagadni, hogy anno kötöttünk biztosítást is a szemüvegre, így negyed óra alatt áttették a lencséket egy ugyan olyan keretbe mint volt, felvásároltuk a legcsicsásabb szemüvegtokot, rohanhattunk haza. 

Szerda: csak kicsit volt lázas a beteg egész nap. 

Csütörtök: még mindig lázas, a reggeli suli-bolt-mama kör után irány vissza az orvoshoz, aki antibiotikumot írt, de azért még du. vigyem fel a gégészhez. Rendelés előtt negyed órával már ott voltunk, mégsem tudtuk kivárni a sorunkat, negyven perc múlva felpattantunk és elviharoztunk a suliba Hubáért. Ott újabb dörgedelmesen megfogalmazott plakátok árnyékában (4-ig van iskola, előtte TILOS megközelíteni a gyereket) negyed órát várakoztunk a már enyhén nyugtalan kicsivel, a Hubát még kétszer visszatoltuk az elköszönéshez  a sorba (még MINDIG nem érti, ha már lát miért nem jöhet oda, tényleg, miért is???) majd az autóhoz visszaballagva konstatáltam, hogy a slusszkulcsot elhagytam. Tényleg. Igen. Ilyen van. Hogyan? Fogalmam sincs. Eszeveszett telefonálás a 300km-re lévő férjnek (nem, nem jön haza), az 50 km-re lévő papának, minden élő és mozgó ismerősnek. Végül egy óra múlva megjött papa a pótkulccsal, közben nagyjából mi is megnyugodtunk, már csak nagyon fáztunk, és nagyon köszönjük, mert két osztálytárs szülő is meg akart akkor már menteni minket. Még egy kör az iskola-parkoló-polg-hiv útvonalon, de kulcs sehol. Rohanás haza, még ott értük a fülészt, aki rendkívül kelletlenül közölte, hogy semelyik gyerekkel nem kell csinálni semmit.

Itt tartunk most. Alig várom a hét hátralévő részét. (és igen, kicsit aggódom, hogy reggel meg lesz-e az autó).