Eddig...

Hétfő: reggel kilenckor a lány rázta a kiságyat, hogy tegyem már be,  én meg még örültem is, hogy kialussza a hétvége fáradalmait. Déli 12-kor 38 fokos lázzal ébredt. Háromkor majd ötkor is megpróbáltunk bejutni a gyerekorvoshoz (na nem a miénkhez, mert ő elvileg de. rendelt, gyakorlatilag szabin van a héten), majd feladtuk, mert még a mellékhelyiségben is várakoztak a betegek. 

Kedd: hajnali 5-kor 39 fokos láz, napközben 'csak' 38. Orvoshoz sikeresen bejutottunk (a helyetteshez persze)- figyelgessük, csillapítsuk a hőt. 

Papa és Huba négykor telefonált a suliból, hogy 'szemüveg gond van', sebaj, jöjjenek haza, papa ne nyilatkozzon negatívan, mondtam a telefonba. Szegény gyerek alig mert besomfordálni a lakásba, fejberúgták (!) focival, szemüveg leesett, kettétört. Megnyugtattuk, hogy bár nem általános de azért előfordul ilyen, (nem, velem tényleg sosem...) irány az optika, kiscsaj papával itthon, de mindenképp hívnak, ha még feljebb menne a láza. Az optikában csak kicsit akarták letagadni, hogy anno kötöttünk biztosítást is a szemüvegre, így negyed óra alatt áttették a lencséket egy ugyan olyan keretbe mint volt, felvásároltuk a legcsicsásabb szemüvegtokot, rohanhattunk haza. 

Szerda: csak kicsit volt lázas a beteg egész nap. 

Csütörtök: még mindig lázas, a reggeli suli-bolt-mama kör után irány vissza az orvoshoz, aki antibiotikumot írt, de azért még du. vigyem fel a gégészhez. Rendelés előtt negyed órával már ott voltunk, mégsem tudtuk kivárni a sorunkat, negyven perc múlva felpattantunk és elviharoztunk a suliba Hubáért. Ott újabb dörgedelmesen megfogalmazott plakátok árnyékában (4-ig van iskola, előtte TILOS megközelíteni a gyereket) negyed órát várakoztunk a már enyhén nyugtalan kicsivel, a Hubát még kétszer visszatoltuk az elköszönéshez  a sorba (még MINDIG nem érti, ha már lát miért nem jöhet oda, tényleg, miért is???) majd az autóhoz visszaballagva konstatáltam, hogy a slusszkulcsot elhagytam. Tényleg. Igen. Ilyen van. Hogyan? Fogalmam sincs. Eszeveszett telefonálás a 300km-re lévő férjnek (nem, nem jön haza), az 50 km-re lévő papának, minden élő és mozgó ismerősnek. Végül egy óra múlva megjött papa a pótkulccsal, közben nagyjából mi is megnyugodtunk, már csak nagyon fáztunk, és nagyon köszönjük, mert két osztálytárs szülő is meg akart akkor már menteni minket. Még egy kör az iskola-parkoló-polg-hiv útvonalon, de kulcs sehol. Rohanás haza, még ott értük a fülészt, aki rendkívül kelletlenül közölte, hogy semelyik gyerekkel nem kell csinálni semmit.

Itt tartunk most. Alig várom a hét hátralévő részét. (és igen, kicsit aggódom, hogy reggel meg lesz-e az autó).

A logopédia margójára.

A dinoszauruszoktól kezdem, mert talán ez is hozzátartozik a tanulsághoz. Édesanyám, szül 1950-ben, lenőtt nyelvvel, amit azonnal felvágtak neki, mondván enni sem tudna. Nővérem, született 1976-ban, lenőtt nyelvvel, amit pár hetes korában a falusi háziorvos felvágott, miután észrevették, hogy nem tudja kinyújtani. Születtem 1979-ben, a nyelvemet csettintgetéssel kellett fellazítanom 6 éves koromban a három hónapos logopédiai kezelésem kezdő szakaszában (erre majd még később visszatérek). Felnőtt fejjel hármunk közül látványos beszédhibája semelyikünknek sincs, bár most hogy Huba jár, azért kapok finom megjegyzéseket a szakembertől. Férjem, született 1974, lenőtt nyelvvel, amelyet 26 éves korában sebész vágott fel, miután beprotezsáltam egy logopédushoz. Igen, Szolnoktól 10 km-re 1974-ben, és az azt követő óvodai- iskolai évek alatta nem volt olyan pedagógus/orvos aki felhívta volna az édesanyja figyelmét arra, hogy itt bizony tennivaló lenne (ő pedig....)

Huba amikor megszületett egyik legnagyobb gondom, szomorúságom volt, hogy nem volt hajlandó rendesen enni, azaz nem tudtam szoptatni, majd két hetes volt, mire rá tudtuk venni egymást, de csak védővel, ami bennem azóta is állandó tüske, hogy azt elhagyni később sem tudtuk. Többször rákérdeztem a gyerekorvosnál, hogy nincs-e lenőve a nyelve, de gyakorlatilag nem is értette miért gondolom. A DSGM tornász három hónapos korától 16-hós koráig húzogatta a gyakorlatok részeként. Két és fél éves korában logopédust hívtam hozzá, mert nem akart beszélni, ő megnyugtatott, hogy mivel mindent ért, és próbál azért kommunikálni, így nincs semmi gond, várjunk. Végül ovikezdésre, azaz 3 éves korára már sokat beszélt, bár voltak nyelvtani furcsaságai (E/3. személyben beszélt magáról) és nehezen érthető szavai. Négy és fél évesen amikor kreáltak neki egy BTM-es szakvéleményt az tartalmazta, hogy beszéde nehezen érthető logopédiai fejlesztésre szorul. Ekkor váltottunk ovit, ahol csak az utolsó évben volt lehetőség erre. Itt ismerkedtünk meg a város elismert szakemberével, aki nagy szeretettel fogadta Hubát, mint mondta külön öröm volt, hogy vele dolgozhatott hiszen rendkívül értelmes, figyelmes- ezzel párhuzamosan pedig nyolc hang ejtéshibáját állapította meg. Igen ám, csakhogy én laikusként azt láttam- hallottam, hogy bár telik az idő, nincs fejlődés, és rövid időn belül a logopédus is megkeresett, hogy ne várjak csodát 'ilyen családi háttérrel'( - mindezt az után, hogy beszélt apával), a gyerek képtelen bizonyos nyelvvmozgásokat kivitelezni, idegrendszerileg sem érett rá. Hiába kértem, hogy kapjon plusz órát, a heti egyszer 45 perc/3 gyerek arra volt jó, hogy Huba megtanult és megszeretett színezni, amiért persze rendkívül hálás voltam, mégis csalódott. Itt tartottunk június elején, amikor is a tanév véget ért, Huba három hónap híján hét éves volt, a tanárnő pedig nem vállalta a nyári fejlesztését sem, mondván nem jó a gyerek kudarctűrése, hiába ne strapáljuk.Mondjuk azt végig nem értettem, hogy legalább röviden miért nem magyarázza el nekem hogyan gyakoroljunk, illetve a nyelvtornák szinte tényleg kivitelezhetetlenek voltak.  És akkor itt sokadszorra elfogyott a türelmem, úrrá lett rajtam a düh és a pánik. Nekiálltam keresni, de megint meg kellett tapasztalnom, hogy ma Mo-on a sérült/problémás gyerekek fejlesztése tanévhez kötött, akkor amikor mondjuk egy újszülöttnél napok-hetek rengeteget jelentenek, vagy akkor amikor az iskola előtt álló óvodásnak már csak egy nyara van hátra. Szerencsére a dsgm-es Éva segítségünkre volt, így jutottunk F. nénihez  Budaörsre, vállalva azt, hogy egész nyáron heti két nap két gyerekkel utazom, illetve otthon éjjel nappal gyakorolunk. Slussz poén, hogy még mindig megvolt a 8 hanghiba. És ekkor jött a csoda. Egyik óráról a másikra látványos- azaz hallható fejlődés kezdődött, szinte minden héten sikerült és beépült egy-egy új hang. Persze itt is voltak nehéz időszakok, amikor kaptunk három hét szünetet- azzal a feladattal hogy én magam haladjak a kijelölt tananyaggal, és tanítsam meg, gyakoroljam be a Hubával; de kisebb- nagyobb nehézségek árán (alsó nyelvállású C amit aztán rövid úton sikerült módosítani) teljesítettük. Így aztán szeptemberben Huba úgy kezdhette az iskolát, hogy 'mindössze' az a fránya R nem pördült még meg. Ekkor értettem meg igazán, hogy mitől tartottam a legjobban: el sem tudom képzelni hogy tanulhatott volna úgy olvasni, hogy a szavak 90%-át képtelen rendesen kiejteni.

Itt tartunk most. Illetve ott, hogy az utolsó alkalommal igaz pálcikával, de megpördült Huba nyelve. Huba és a logopédus hahotázva kiabált a teremben én az előtérben sírtam. Nem értem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ha egy viszonylag gyakori problémára létezik megoldás, akkor az miért ennyire kínkeserves, nehézkes és szinte (anyagilag, fizikailag) elérhetetlen. Most már elhiszem, hogy egyszer ezen is túl leszünk, bár egy kicsit ebbe is mindannyian tönkrementünk. Már ha csak arra is gondolok, hogy Huba hányszor, hány felmérésen vett részt, ahol mindig végighallgatta, hogy mi minden nem megy neki. Most persze folyamatosan súlykoljuk belé, hogy micsoda fantasztikus munkát végzett, mennyire tisztelem a kitartásáért, és a rengeteg munkáért amit beletett, mégis tartok tőle, hogy sokkal inkább a kudarcok maradnak meg. 

Tanulságok, azok ha vannak a következők: 

Hibáztam:

- amikor nem vittem újszülöttként fül-orr gégészetre a nyelve miatt

- talán ha maradtunk volna  a régi oviban ott már 5 évesen megkezdik a logopédiát 

- amikor 6 éves korában hagytam magam lebeszélni arról, hogy nyárra tanárt keressek, mondván, hogy a tesót 3 hónaposan nehéz állandóan magunkkal cipelni.

- amikor egy egész óvodaévet végigvártam, hogy az óvodai logopédus jut valamire és csak reménykedtem, hogy vállalja nyárra.

Mégis azt gondolom szerencsénk van, és próbálok a sikerekre koncentrálni. Huba pedig egy csoda.

p.s.: újabb bonyodalom: a jelenlegi országos átszervezéseknek köszönhetően megint bizonytalan hogy tudunk-e és milyen időpontokban járni F. nénihez. Mindeközben az iskolában ugyan felmérték (ismét!) Hubáékat, de az átszervezések miatt itt sem létezik még az intézmény, így senki sem tudja hogy mikor, hogyan  kivel és hol indulnak a fejlesztések....

csak úgy

leírom, mert még el sem döntöttem, hogy pontosan mit is érzek azzal kapcsolatban, hogy a hétvégi bevásárlás során a férjem vett magának egy öltönyt ami többe került mint az én egyhavi gyedem. Nincs is kedvem felsorolni, hogy mi mindenre vágyom...

....

na most egy kicsit fáradt vagyok. Valahogy ha tartok valamitől, akkor az ÉLET megmutatja, hogy 'ugyanmá, lehet ez sokkal sz...bb is'.
Csak hogy ne kerteljek: fogalmam sincs, hogy ki és mikor fogja az egy hete sajgó mellemre azt mondani, hogy ez már tájog, irány a szike. Mindenesetre hét nap múlva egyéni szakmai gyakorlat.
Na, akkor ez most kihívás?????

(úgyhogy régi vágyam update: alszom egy hónapot, majd ébresszetek!)

Egyetem

Megvolt az első konzultációs napom, igazából csak fél nap, de szerencsére elég jól működött a dolog. Itthon nagyon jól boldogultak hárman, igaz az úszásból nem lett semmi, mert az apjuknak nem raktam fürdőgatyát, és így nem vállalkozott a vízbemenetelre, de a kötelező forrócsokit megitták az előtérben, a kiscsaj meg nem reklamált, hogy nem áztatták meg.

Én pedig élveztem, hogy viszonylagosan normális kommunikációban veszek részt felnőttekkel, és nem babaellátási témában. Mondjuk az egy kicsit sarkos volt, hogy a PrtSc billentyű funkciójára és előnyeire majd húsz percet szántunk, de talán legközelebb már nem kell rá visszatérni. Az oktató pedig rendkívül szimpatikus volt, szinte könyörgött, hogyha bármi gondunk van, inkább hozzá forduljunk, mint egymást paráztassuk. Régóta dolgozhat pedagógusképzésben....

Egyetlen szomorúságom, hogy azt is megtudtam, valószínűleg a 2013/2014-es tanévre hírdették meg utoljára  a két féléves ma képzéseket, így újabb dilemmával gazdagodtam, miszerint meg kellene-e csinálnom gyorsan magyarból is, vagy sem? Elvileg persze szívesen, de pontosan miből, hogyan mikor???? (És igazán minek???- mert ugye szinte értelmezhetetlen fogalom, és kérdés hogy mikor térül meg a közoktatásban egy több mint fél milliós képzés a munkavállalónak. )

2013 az ország közepe

Tudom, hogy sok oldalról terhelt településen élünk, de azért ez a mai megint elgondolkodtatott. Három harmincas fontos ember áll szemben két huszas kissebbségi hölggyel, plusz két iskolás kiscsajjal, az egyik nő igazolványait nézegetik, miközben a következőket kiabálja  a fontos ember:

-'Leszarom, hogy mit mondott, azt hiszi, magának mindent lehet? Majd én bebizonyítom, hogy nem lehet....'

Most akkor ez az amcsi filmek féle stílus, vagy csak úgy jött? És akkor így min csodálkozunk? Oké, hogy pl. a helyi iskola már gyakorlatilag nem iskola, és a kölyköt kénytelen vagyok hurcibálni a szomszéd településre, de akkor most ki miatt is nem merem kiengedni az utcára?

De azért leírok egy régebbi párbeszédet is, szintén sétálunk, két kisebbségi hölgy pár gyerekkel (meghatározhatatlan nem, kor, szám), én meg képtelen vagyok olyan lassan andalogni, hogy ne halljam a beszélgetésünket:
Hölgy 1: -Neked ez az egy van? (babakocsiban kb.0.5-1.5 év)
Hölgy 2: -Három.
Hölgy 1: -Az apjuk?
Hölgy 2:-Isten segedelmével májusban szabadul.....

Na és akkor nekem bajom micsoda?



Egy szemüveg margójára...

Nem tudnám megmondani, hogy egyszerűen csak nálunk megy minden ilyen bonyolultan, vagy ennek ez a rendje. Öt éves volt a nagy, amikor arra való tekintettel, hogy én iskolás korom óta szemüveges vagyok (első lábjegyzet: csak azért akkortól, mert csak akkor mérték ki rendesem a szememet, a hiba mindig is fennállt...) elvittem szemészetre, Bp.-re, gyerekszemészetre. Az egy dolog, hogy a doki körbemosolygott, hogy minek utaztunk annyit, de megnézte a gyerek szemét, mondta minden ok. évente hordjam. Következő évben már a helyi rendelőintézetbe vittem, (tudom lustaság, de akkor már volt egy hat hónapos is) ahol a doki rettenet ideges lett, hogy minek hoztam ide ezt a gyereket, hiszen ez lát... A szemfeneket nem tudta megnézni, mert a műszer nem működik, a színtévesztő könyvet csak akkor volt hajlandó elővenni amikor megesküdtem, hogy a gyerek (6,5 év!) ismeri  a számokat. Ezelőtt egyébként a gyógypedagógus már pedzegette, hogy szerinte valami nem stimmel, ezután két nappal pedig az oviban szóltak, hogy a pszichomotoros felmérésen felmerült, hogy a szeme nem ok., illetve hogy keresztdominanciája van.... De ők legalább javasoltak orvost is, akihez két hónap múlva be is jutottunk, és így kaptuk meg a másfél dioptriás szemüveget.

Konklúzió: milyen jó, hogy ez is suli előtt még kiderült!

Egyszerűen jegyzetelni kell, mert rövidebb az eszünk, mint amennyi minden velünk történik. Márpedig nem egyszerű amit nap mint nap végigpörgetünk. Két gyerek, egy (állandóan távollévő) férj, egy pici de állandóan kupis lakás, egy egyetemi félév, két végletekig zűrös család.

És akkor egyszerűen elsiklik, hogy a lányzó  a  héten csak úgy nekikezdett mászni, ma meg azt mondta többször is hogy cica, pedig még nincs tíz hónapos. A nagy meg zavarbaejtően rendessen nyomja a tsmt-t, persze ez már a hetedik sor vége, úgyhogy épp ideje volt, ráadásul szépen csinálja a 'beszédpercepciós gyakorlatok'-at is. Na, szavam lehet?

 

Mindezek ellenére azért fel kell azt is jegyeznem, hogy a héten elkapott a logopédus, hogy kegyetlen lassan haladnak, ami azért is szomorú, mert a gyerek logikája, esze, memóriája szárnyal, csak éppen minden ami mozgásos (értsd pl. nyelvmozgás, finommotorika) az katasztrófa. Újabb dilemma, hova vigyem még logopédiára?